10 évig voltam pánikbeteg.
10 kurva, kibaszott évig!
Nagyjából 14-15 éves lehettem, mikor belecsúsztam a depresszióba.
Nem tudtam, hogy az, csak befordultam, megreccsentem, eltört bennem valami.
Pokoli évek jöttek, szorongás, öngyilkossági kísérletek, lázadás, neurózis, amit csak akarsz.
Gyűlöltem magam, a kinézetem, az iskolákat, a kudarcokat, a mindent.
Semmi nem jött össze.
A pasik palira vettek, nem tetszettem nekik (púpos hát, zsíros haj, fogszabályzó, ragyák, teljes önbizalomhiány), majd 2001-ben erre a fekete és mázsás súlyú ólomkabátra megérkezett a pánik.
Nagyon rosszul voltam fizikailag és lelkileg is.
Feküdtem, bőgtem, volt, hogy 4 napot aludtam egyben.
A gyógyszeres (félre)kezeléstől 30 kilot híztam, az egyetemről kimaradtam és mindezek tetejébe meghalt az az ember, akit a világon a legjobban szerettem.
Dolgozni kezdtem szar szemét melóhelyeken. Moziban sepregettem popcornt, Kőbányán gályáztam éjjeltől reggelig egy gyárban apám melósruhájában.
Voltam bolti eladó, pultos, bébiszitter és olyan is volt, hogy a Keleti aluljáróban szipuztam, vagy a saját hányásomban feküdtem az utcán.
A pokolban éltem és nem láttam fényt az alagút végén, egyre rosszabbul éreztem magam, a fizikai tünetek (zsibbadás, heves szívverés, az idegek rángása, ájulásérzet, halálfélelem) meg az évekig kísérő rémálmok, melyek után a saját verítékemben ébredtem, teljesen tönkretettek.
Nem tudtam, mi történik, hova forduljak, mit csináljak, csak azt éreztem, hogy én egy normális ember vagyok, akivel abnormális dolgok történnek.
Egyik este, mikor 90 kilosan, asztmásan, fulladozva, rángatózva és zokogva lefeküdtem aludni, azt mondtam magamnak, hogy rendben, akkor meghalok.
Nem vagyok jobban a gyógyszerektől, mi lenne, ha nem venném be soha többet.
Jöjjön a halál, én ezt nem bírom tovább, ez nem élet!
Soha többé nem vettem be gyógyszert-és nem, egyáltalán nem ezt az utat ajánlom mindenkinek, nem követendő, a gyógyszert fokozatosan kell elhagyni!- és másnap felkeltem, iszonyú kínok és fájdalmak közepette, járni sem tudtam, de bementem a tékába dolgozni.
Utána való nap is felkeltem.
Bőgtem, fájtam, szakadt rólam a víz, remegtem, összemosódott minden, de bementem dolgozni.
És lassan, nagyon nagyon lassan gyógyulni kezdtem.
A betegség alatt ledaráltam annyi könyvet, amennyit talán életemben soha. Elemezni kezdtem magam, szétszedni részekre, atomokra, rá akartam jönni, miért lázad a testem és miért ilyen szomorú a lelkem, mi a baj?
Nem volt mellettem társ. Sohasem volt, most sincs.
Minden döntést én hoztam és én hozok meg, ha bajban vagyok, nekem kell megoldanom.
Egyedül vagyok mindenre, erre akkor jöttem rá, mikor szegény anyám ott gubbasztott az ágyam mellett és nem tudott velem mit kezdeni, csak sírt. Látta, hogy szenvedek, az ágy mellé tette a reggelit, mert a gyógyszerektől járni sem tudtam, a vécéig való eljutás több órás feladat volt.
Bezárva éltem magamban, a poklomban, akkor is, mikor 2010-ben elkezdtem írni a Tékasztorik blogot.
2011-ben kezdtem jobban lenni.
Addigra törődtem bele, hogy ez így marad. Hogy egy kövér, szerencsétlen, depressziós lúzer leszek életem végéig, aki a kutyának sem kell.
A kitartó önismeret és a blog mentett meg.
Az olvasók, a szeretet, az írás, a sikerélmény. Hogy meghallották a kiáltásomat, hogy azt jelezték felém: nem, nem vagy egy szardarab!
Hogy miért írtam le ezt az egészet?
Mert a film és a könyv után lesznek majd olyanok, akik irigykedni fognak. Hogy milyen könnyű vicces posztokat írni és bohóckodni a vásznon.
Csak annyit kérek majd tőlük, hogy tegyenek fel maguknak egy kérdést.
Ha egy úgymond "sikeres" élethez ezt a sorsot és ezt a keresztet kapná, vajon végig tudná csinálni? Mert a jéghegy csúcsa a film és a like-ok, de az út, ami idáig vezetett, az kő keményen a pokol volt. Vajon ő is át tudna kelni érte a saját poklán?
Azoknak pedig, akik lemondtak már magukról, azt üzenném, hogy nem szabad. Egyedül születünk és egyedül halunk meg, amikor nagy bajban voltam, mindig megfogtam a kezem és azt mondogattam magamnak, hogy ne félj, én a sírig itt leszek veled.
Az ember akkor hal meg végleg belül, ha lemond magáról.
Én, úgy érzem, mindig is meg akartam menteni a bennem lakó pici Vikit, csak sok volt a démon.
De legyőztem őket és most már szeretem magam és soha, de soha nem bántanám sem a testemet, sem a lelkemet.
Köszönöm, ha elolvastad ezeket a sorokat. És ha régi olvasó vagy, köszönöm, hogy segítettél nekem, mert felnőttem ahhoz, hogy most én segítsek neked.
Őszinte szeretettel:
Viku.